GYERMEKEK

person-1132308_1920

“Egy gyermek “csupa fül és csupa szem”. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése.” (Pilinszky János)


 Négy gyermekes anyaként milliószor bebizonyosodott számomra: hiába teljesen más mindegyik csemetém, mégis mindannyian rólam szólnak. Amit megmozdítanak bennem, az mind én vagyok. Az én büszkeségem, örömöm és vágyam, de ugyanúgy az én fájdalmam és hiánytörténetem gombjait nyomogatják töretlenül.

Mindannyian rendelkezünk „hiánytörténettel”, és gyermekeink nagyszerű lehetőséget biztosítanak arra, hogy felfedezzük azokat a mintákat, melyek generációk óta működtetnek bennünket.

Egy testvér érkezése, az anya – apa – gyermek kapcsolatának hármassága, a családban betöltött szerepek, a közösségbe kerülés, és még sok egyéb váratlan szituáció megannyi próbatételt jelentenek a nevelkedés során.


Gyermekeink kezdetben még kontroll nélkül, intenzív megnyilvánulásokkal fejezik ki örömüket, bánatukat egyaránt. Hatalmas ovációval ünneplik jókedvüket, ám az ellenállásukat sem palástolják – és ez az, amitől mi is feszültek leszünk.

child-636022_1280

Ők még kifejezik azt, amit mi megtanultunk elfojtani

Mi már a saját “negatívnak” kikiáltott érzelmeink: a harag, félelem, szomorúság, undor kifejezését számtalan szűrővel, gondolattal akadályozzuk. Gyermekkorunkban, a “szeretet” nevében, környezetünk elvárásának megfelelően megtanultuk spontán reakcióinkat “kezelni”.

Azt viszont sokan nem tanultuk meg, hogy az érzelmeinknek célja van, és ösztönös önvédelmi funkciót töltenek be.

Az érzelmek által fejeztük ki ösztönösen, akaratunktól függetlenül, hogy:

  • “Nem!”
  • “Eddig, és ne tovább!”
  • “Nem akarom elveszíteni!”
  • “Nem biztonságos!”
  • “Nem kellett volna így tennem…”
  • “Ez büdös, rossz ízű, nem esik jól.”

A testi-lelki sérelem mindenkinél ösztönös önvédelmi válaszokat indít be – a helyzet megoldásának érdekében, azonban ezek cselekvésben való megnyilvánulását felnőttkorunkra sok esetben legátoljuk. 

Ezért mi már azt mondjuk a gyermekünknek, amit nekünk is mondtak annak idején. Pl.: “Ne félj!”. Miközben mi is érzünk félelmet, amikor nem tudjuk, mi fog történni – hiszen erre van kitalálva.

Csitítjuk a gyermekünket, ha dühös, ha sír. Mindeközben az igazságtalanság érzékelésekor mi is ösztönösen “ugrunk”, illetve könnyezünk, amikor veszteség ér bennünket.


Nyugalmat akarunk, és azt, hogy gyermekünk szót fogadjon, bátor, ügyes, mosolygós legyen, jól teljesítsen, és ne hozzon ránk szégyent. Ehhez pedig úgy gondoljuk, az kell, hogy ne féljen, ne haragudjon, ne mondjon ellent. Féken tartásukkal viszont csak azt érjük el, hogy észre sem veszik majd érvénytelenített érzéseiket, vagy épp ellenkezőleg: azok egyre több dologhoz fognak hozzáragadni. 

soap-bubble-851219_1280

Értő figyelemmel” sokkal többre megyünk! Pl.:

  • “Mi történt?” 
  • “Mit érzel?”
  • “Mi az, ami fontos lett volna ebben a helyzetben?
  • “Megértem. Én is szoktam így lenni…” 

Pár jól irányzott kérdés és a rájuk kapott válaszok komolyan vétele képessé tenné gyermekünket arra, hogy éljen azzal az energiával, mely a helyes cselekvés kivitelezéséhez szükséges.

Saját érzéseink megértése és engedélyezése nélkül a gyermekeink érzéseinek is gátat szabunk. Egyéni értelmezéseinket, tanult viselkedési mintáinkat adjuk tovább, és ez hozzájárul a generációkon keresztül ismétlődő konfliktusokhoz, élethelyzetekhez.

Gyermekünk „nehézségei” megszólítják belső gyermekünk fájdalmait is. Rávilágítanak azokra a stresszes élményeinkre, amelyekben egykor mi is értetlenül álltunk, és a szüleink segítségét vártuk a megoldásához. Amennyiben hagyjuk, hogy általuk (is) szót kapjon elfeledett belső gyermekünk, sokkal egyszerűbb dolgunk van a konfliktusaik kezelésében, mindemellett mi is gyógyulunk.

Ők a mi „megoldásaink”, azonban a szégyentől, bűntudattól való menekülés sokszor megakadályozza, hogy ránézzünk a valós történetünkre.


Gyermekkorú kliens panasza esetén az első konzultáció az Édesanyával (vagy a gyermek egyéb legközelebbi) hozzátartozójával történik.

Létfontosságú, hogy rálássak a családi mintákra, kapcsolatokra, és a főbb eseményekre: a panaszok jelentkezése előtti, fogantatás előtti és utáni, a születés, majd a későbbi időszakban történtekre.

A kineziológiai kezelés alatt célszerű, ha a váróhelyiségben tartózkodik a gyermeket kísérő (lehetőleg legközelebbi) hozzátartozó – annak érdekében, hogy az oldás során felmerülő kérdéseket tisztázni tudjuk. 


Fontos kiemelnem, hogy a gyermekre nem úgy tekintek, mint aki “átveszi” az édesanyjától a konfliktusokat, és csupán tükrözi azokat. A találkozásunk során a gyermek saját érzéseivel, megéléseivel foglalkozom, és a gyermek saját blokkjainak megoldásában nyújtok segítséget. Természetesen hasznos, ha az édesanya/édesapa/egyéb személyek történetét és reakcióit is figyelembe vesszük, és azokkal egy külön konzultáció során foglalkozunk.

Ehhez nélkülözhetetlen a hozzátartozók együttműködése, nyitottsága – az esetfeltárás során felmerülő történetek, illetve az otthon végzendő gyakorlatok, esetleges változtatások terén is.


A gyermekek az élményeiket, tudattalan mintáikat még kevésbé tudják szavakba önteni, hiszen életük kezdetén inkább érzékszervi-mozgásos sémákban raktározzák tapasztalataikat. Ezért számukra a kineziológiai kezelés nagyobb arányban tartalmaz mozgásos gyakorlatokat, mint a felnőtteknél.

 

Gyermekek kineziológiai oldásának időtartama általában: 60 perc.

Az oldás ára: 5.000.- Ft/óra.


Általában 4-5 megjelenés szükséges egy adott problémára, amit rendszeres időközönként érdemes megtenni, mivel az oldások egymásra épülnek.

 

Mind a tanulási, mind viselkedési, magatartásbeli problémák megoldásában várom tehát szeretettel a gyermekek jelentkezését is!

 

Egyéni oldásra bejelentkezés: 30/483-07-73

 

 different-nationalities-1124477_1920

 

Megosztás

Facebook Pagelike Widget